Bukovina - a családom múltja

Az előbbi bejegyzésem a történelmi hűség okán született mintegy háttérként. De ennél talán érdekesebb lehet, sőt biztosan az, azok a történetek, amiket a nagyszüleimtől szüleimtől hallottam.
Magáról a hosszú útról és azután az új élet, új kezdet nehézségeiről. Arról amit otthagytak, és akiket útközben elveszítettek.

Így hallottam anyám két lánytestvéréről, akik nem élték túl a kitelepítés éveit. Úgy kellett eljönniük egy kis bácskai faluból, hogy a kanyaróban meghalt egyik kislányt el sem temethették. Vagy mesélték a nagybátyámról, aki szerencsésen ma is közöttünk van, hogy 6 éves gyerekként ő ment a család egy szem tehénkéjével a férfiak között. Lemeradva, sokszor hetekig nem látták, hiszen lassabban haladtak az állatok miatt. Neki kellett vigyáznia rá, mert a nagypapa a szekeret hajtotta, és nem volt más.

Vagy azokról a sváb családokról akiknek a helyébe őket telepítették. Nekik is sokszor erőszakkal kellet elhagyni az otthonaikat (egy-egy helyen ott volt a tűzhelyen még az ebéd is). Sőt volt, hogy a székely családot beköltöztették a sváb család nyakára. Egyik az egyik szobában másik a másikban. Mesélték, hogy ahová az anyai nagyszüleim költöztek volt egy fiatalasszony akit elvittek ráadásul az oroszok egy kis robotra is. A kicsi gyermeke éppen csak felérte az asztalt......

Nem voltam még Erdélyben, bár nagyon szeretnék egyszer. Két fiam már igen, őket iskolai kirándulással elvitték, velük voltak a szüleim, Anyuék tavaly már harmadszor jártak ott.
Sikerült a csíksomlyói búcsúra elmenniük, és onnan a vendéglátójuk segítségével Brassóba is, ahol az apai nagyapám volt inas.

És végre Bukovinába is, a Szucsáva folyó partján lévő kis faluba. Pici szegény település, a keskeny kis földekben éppen úgy volt a vetemény, ahogyan a nagymama mesélte káposzta és hagyma hosszú sorokban. A régi házakból már semmi sincs, nem lehet tudni, hol laktak régen, csak sejteni, hogy valahol a falu szélén, ahol azt a régi körtefát és mellette a bodzást találták...talán...